Mécs Imre a Duna-parti cipőknél (itt)
"Mécs Imre iszonyatosnak és szégyennek nevezte a Duna-parti
gyilkosságokat, az emlékmű meggyalázását pedig hihetetlen
elvetemültségnek. Arról is beszélt, úgy látja, „a népesség egésze" még
mindig nem nézett szembe a történtekkel, a múltjával. "
Az első mondattal nincs baj, a HÚ egyetértése 100%-os.
A másodikkal annál inkább. Annyira megszoktuk már, hogy szemünk se
rebben. Fel sem tűnik. Pedig köpés volt ez is a javából.
Egyértelmű, hogy a magyarság kollektív bűnösségét állítja.
Akárcsak Benes, akárcsak a tömeggyilkos Tito-partizánok, akik 35 ezer
magyart gyilkoltak le, azért mert magyar, bűnös magyar. Pontosan
ugyanezen indoklással.
Mécs Imre közönséges magyargyalázó. Nem szereti a magyarokat, nem szereti a
hazáját. "Fasisztának" tartja honfitársait, a "népesség egészét",
visszamenőlegesen és még mára érvényesen is! "Fasiszta" népet pedig tényleg nem lehet szeretni.
(Radnóti szerencsére másként gondolta, ennek köszönhetjük a "Nem tudhatom"-ot.)
Ugyanez az ember a feleségével simán meggyalázta a magyarok emlékművét a Szabadság
téren. Azt nem tartotta elvetemültségnek. Önreflexió, önvizsgálat: szemernyi sem.
A szívnek nem lehet parancsolni. Ha nem tud szeretni, akkor nem tud.
Mi meg csak azt kívánhatjuk szívből, hogy az ilyen emberek kopjanak ki minél hamarabb a politikából. Sok kárt okoztak Magyarországnak, hasznot semmit. Kivettek csak, betenni, hozzátenni, javítani cseppet sem voltak képesek. Ránk hozták a kétharmadot, húzzák föl a Jobbikot is szépen.
Éppen az ehhez hasonló, kollektív bűnösséget sugalmazó megnyilvánulások bizonyítják igazán, mennyire szükség volt a magyarbűnösséget látványosan elutasító megszállási emlékműre. Még ha ezt oly sokan látványosan nem is akarják érteni...